És most?
Apám csupasz melléről egy fénykép jut az eszembe, amelyet itt őrizgetek az íróasztalom fiókjában. Viszonylag könnyen előkerestem – a fiók üres, csak fényképek és néhány jegyzet van benne.
Na itt van. Évekkel ezelőtt készült Miamiban. Apám egy napozó gyékényen guggol, színes napernyő alatt, és az a nő mellette nyilván Nada. Nagyon sovány. Hát igen, régi fénykép, 1948 januárjából. Még meg se születtem! Képzeljék el apámat és Nadát születésem előtt a miami napsütésben; sejtelmük sincs róla, mit hoz a jövő: azért ül apám olyan magabiztosan, ujjai közt szivar, kövér, széles, majdnem izmos mellét kidülleszti a fényképezőgépnek, és Nada, a drága Nada kevésbé magabiztos. Eltörpül apám mellett. Sose tűnt fel nekem, milyen alacsony, amikor nyilvánosan “láttam”, mindig magas sarkú cipőben volt. Sötét fürdőruha van rajta, haja hosszú. Szédülök, ha elgondolom, hogy 1948 januárja olyan világ volt, amelyben nem is léteztem, még parányi magzatként sem annak a nőnek a testében – nem is léteztem, képzeljék el! Próbálják meg elképzelni! Mindig könnyezni kezdek, ha ezt a fényképet nézegetem. Utálom a gyengeségemet, de nem tehetek róla. Mert olyan ez, mint felnézni a ragyogó csillagokra, amelyek nincsenek már ott, hanem továbbvonultak titokzatos pályáikon, vagy felrobbantak, és porrá váltak.
A világegyetem rég elpusztult dolgok porával van tele.

Joyce Carol Oates – Luxusvilág

Vörösmarty tér – Budapest, 2012