Mi, a fényképek univerzumának lakói hozzászoktunk a fényképekhez: mindennapossá váltak számunkra. A legtöbb fotót már észre se vesszük, mert elfedi a megszokás, úgy, ahogy a környezetünkben minden megszokott fölött átsiklunk, és csak azt érzékeljük, ami megváltozik benne. A változás informatív, a megszokott redundáns. Minket elsősorban redundáns fotók vesznek körül – annak ellenére, hogy reggelizőasztalunkon naponta új képes újságok, az utcafalakon hetente új plakátok és a kirakatokban új reklámfotók jelennek meg. Éppen ehhez az állandó változáshoz szoktunk hozzá: az egyik redundáns fotó helyére egy másik redundáns fotó kerül. A változás mint olyan lett szokásos, redundáns, a “haladás” nem informatív, közönséges. Számunkra a változatlanság lenne informatív, rendkívüli, kalandos: ha naponta ugyanazokat az újságokat találnánk a reggelizőasztalunkon, vagy hónapokig ugyanazokat a plakátokat látnánk a falakon. Ez meglepne és megrendítene minket. Az egymást állandóan és program szerint kiszorító fotók éppen azért redundánsak, mert “újak”, mert automatikusan kimerítik a fotóprogram lehetőségeit. De éppen ebben áll a kihívás a fényképészek számára: hogy a redundancia áradatával szembeszegüljenek.

A minket jelenleg körülvevő fotóuniverzum véletlen megvalósulása néhány, az apparátusok programjában meglévő lehetőségnek, és minden pontja megfelel a kombinációs játék egy bizonyos szituációjának.

Mivel a jövőben véletlenszerűen megvalósulnak más programozott lehetőségek, a fotóuniverzum állandó áramlásban van, amelyben egy fotó mindig kiszorít egy másikat. A fotóuniverzum minden adott szituációja megfelel egy “dobásnak” a kombinációs játékban, mégpedig pontról-pontra, fotóról-fotóra. De ezek általában redundáns fotók. A tudatosan a program ellen játszó fotósok informatív képei kitörést jelentenek a fotóuniverzumból – és nincsenek előirányozva a programban.

Visszatérve a fotóuniverzumhoz: ez egy kombinációs játék tükre, világosan elkülönülő felületek változékony, tarka puzzle-játéka, amelyben minden egyes felület külön-külön az apparátus programjának egy elemét jelenti. A nézőt mágikus, funkcionális viselkedése programozza, mégpedig automatikusan, azaz: anélkül, hogy ebben bármilyen emberi szándéknak engedelmeskedne.
Van néhány ember, akik harcolnak ez ellen az automatikus programozás ellen: fényképészek, akik megpróbálnak informatív képeket létrehozni, vagyis olyan fotókat, amelyek nincsenek benne az apparátusok programjában; kritikusok, akik megpróbálnak átlátni a programozás automatikus játékán; és egyáltalán, mindazok, akik igyekeznek teret biztosítani az emberi szándéknak egy apparátusok uralta világban. Az apparátusok azonban ezeket a felszabadulási kísérleteket automatikusan asszimilálják és a saját programjukat gazdagítják velük.

Így tehát egy fényképészet-filozófiának az a feladata, hogy a fotográfia területén leleplezze az ember és apparátus harcát és a konfliktus lehetséges megoldásán gondolkozzon.

 
Vilém Flusser: A fotográfia filozófiája

102

103