Szíved helyén épül már a Halálcsillag

(részlet)
 
 

Persze, hogy emlékeztem. Hogy is ne emlékeztem volna? Nem tudtam elfelejteni Kalüpszót. Miatta hagytam el a feleségem. Engem a szerelem dohos börtönébe zárt, ő pedig tovább hajózott a szigetről. Én azóta is ott rohadtam a tömlöcben. Mielőtt továbbállt volna, Kalüpszó lekapcsolta a cellámban a villanyt. Még a folyosón se hagyta égve. Azóta van olyan sötét, mint egy halott város általános iskolájának tornatermében éjjel.
– Te meg honnan kerültél elő?
– Ó, éppen csak kirándultam erre-arra. Dús réteken táncoltam, virágos mezőkön pajzánkodtam, erdőkben szatírokkal incselkedtem.

Léna román ortodox apa és magyar katolikus anya gyermekeként született valahol a Havasalföldön.

Legalábbis ez volt az egyik verzió a származására. A sok közül. Máskor azt mondta, erdélyi örmény. Megint máskor görögnek, macedónnak vagy zsidónak vallotta magát. Pompás balkáni gerle. Vadgalamb. A leggyönyörűbb fekete nőstényördög, akit valaha láttam. Valódi nimfa. A szépség, a termékenység, a természet alkotó és tápláló erőinek megtestesítője. A zuglói Dead Snowman tetoválószalonban ismertem meg. Akkoriban szerettem volna a hátamra egy agyaros, szöges, láncos Motörhead-szörnyfejet. Megkérdeztem néhány ismerőst, és mind Lénát ajánlották. Azt mondták, jelenleg ő a legjobb a szakmában. Beléptem a szalonba, megláttam őt, és abban a pillanatban elment az eszem. Már nem érdekelt a Motörhead, se a tetoválás, se az élet, semmi. Estére már az ágyában kötöttünk ki. A Széna tér mögött, a Forint utcában bérelt kertre néző, erkélyes garzont. Igazi szerelmi fészek. Jolán másnap reggel Ferihegyen várt, Egyiptomba mentünk volna két hétre nyaralni. Persze nem értem oda, és a feleségem végül nem repült el egyedül a piramis-túrára. Én meg csak heverésztem a fácánhúsú Léna budai ágyában hetekig. Sudár párductest, göndör hollófekete hajkorona, hófehér selyembőr szeplőkkel teleszórva, márvány vállak, tejszínű, feszes, gömbölyű fenék, melleit mintha körzővel rajzolták volna, zöld hiúzszemei veszélyesen villogtak a sötétben.
Azt hittem, rövid lefolyású elmebaj lesz, de csak nem akart elmúlni. Díva volt. Azt játszotta, hogy szeret. Én meg elhittem. Mert el akartam hinni. Hét hét után eltűnt, mint a folt, amit eltüntetett a Biopon. Kis híján beledöglöttem. Hogyan is tudtam volna elfelejteni?

Sajátkezűleg tetoválta testemre a nevét.

– Nem akarlak zavarni. De hiányzol. Muszáj beszélnünk. Az Édenben várlak.
„Muszáj beszélnünk” – ennél vészjóslóbbat nő nem is mondhat.
Néhány perc múlva a presszóban voltam. Léna unikumot ivott, a kerek, márványlapos asztalon már hat üres stampedli sorakozott. A hetedik (még teli) felespohár a kezében. Csendben zokogott, szeme csillogott a könnytől. Mikor megérkeztem, az Éden közönsége megvetéssel figyelt, még Anettka is. Azt gondolták, miattam bőg ez a gyönyörű lány.
– Elhagyott – szipogta Léna, mikor leültem.
– Kicsoda?
– Hát a csajom!

141

Csend lett az Édenben. Olyan világvégi csend, hogy a sörhűtő halk zümmögését is hallani lehetett. Csak akkor szokott ilyen végtelen csend lenni kocsmában, ha valakit megszúrnak.
Mindenki fülelt, mi fog ebből kisülni. Anettka, hogy a kínos csendet megtörje, bekapcsolta a rádiót. A Klasszik Fm-en a Hattyúk tava Fináléja ment. Feltekerte a volumét.
A csaja! Mindenre számítottam, csak erre nem.
– A szép szőke csajom. Az Anna. Mindegy. Nem ismered. Fest.
– Értem – motyogtam.
Dehogy értettem. Egy szót se értettem az egészből. Az Anna? Mi közöm nekem mindehhez? Én hiányzom, de közben Anna miatt sír? Mit keresek én itt?
– Utálom a leszbikusokat. Kutyába se veszik a biszexeket – sírt Léna, szeméből sok száz örmény, román vagy zsidó ős nézett rám keserűen. – Kirúgott. Kidobott, mint a használt cipőt. Kis ideig hordott, aztán amikor megkopott a fényes orrom, kibaszott a kukába.
– Ismerem az érzést. Ne gondold, hogy a metroszexuális férfiaknak olyan könnyű – fogtam meg mosolyogva a kezét.
Zokogott tovább reménytelenül. Színjáték volt az egész, és ezt akkor is tudtam. Nem is értem, hol volt az eszem, mikor ebbe a pompás és őrült nőbe beleestem.

Végignéztem rajta, és tudtam, ebből a csajból csakis baj lehet. Sőt, ő maga a Baj. Ő a Desztillált Probléma.

Egyszer már elhagyott. És ezek szerint egy leszbikus festőcsajjal lécelt le. Vagy valaki mással. Végül is nem mindegy kivel? Esélyt sem adott nekem. Kivégzett. El sem búcsúzott, egy levél, egy sms, egy heló sem maradt utána, mostanáig semmit sem tudtam róla. De nem bírtam kiverni a fejemből, minden rossz napomban ott volt, jó napom meg nem volt azóta. Folyton őt láttam mindenütt.
Most kéne elrohanni, gondoltam.
– Idefigyelj, Léna. Old meg a saját kapcsolati problémáidat egyedül, engem már egyszer csúnyán átvertél, többször nem fogsz. Nem vagy te olyan jó nő, hogy beléd haljak meg. Húzzál innen a vérbe! Többé meg ne lássalak itt, az Édenben, ez az én helyem. Ne hívjál többet. Kopjál le végre. Megértetted? Ja, és kapd be a gázcsövet! Na csók, pá-pá!
Ezt kellett volna mondanom, és aztán fel kellett volna állnom, és haza kellett volna mennem.
És persze nem ezt mondtam, és nem álltam fel.
Valami mást mondtam.
Valami ilyemit mondtam:
– Szőke volt? Mármint az Anna. A festő.
– Az. Most mondtam. Süket vagy?
– Azért az már valami, hogy legalább az ízlésünk közös.
– Hogyhogy?
– Hát hogy mindketten a szőkékre bukunk. Ez már lehet egy új fundamentum. Közös alap. Amire építhetünk.
Léna végre elmosolyodott kicsit. Kivillant hófehér fogsora.
– Gondolod?
– Viccelsz? Harminckilenc szőke hagyott el eddig. Mindent tudok a szőke bánatról.
– Mindent? – kacagott.
– Na jó. Kicsit többet.
Az Éden közönsége végre megbocsátott. Hallották Léna mindent elsöprő nevetését, és a presszót hirtelen napfény öntötte el. Mindenki mosolygott, még az örökké keserves Anettka szája is felfelé görbült pár percre. Mintha egy hollywoodi szerelmes film utolsó jelenetét nézték volna.
Léna megtörölte szemét.
– Tudom, mire van szükséged – mondam. – Profi vagyok a témában. Néhány rozéfröccs, némi Puccini, és termelünk egy kis oxitocint. Véletlenül tudom, hogyan kell csinálni.
– És utána jó lesz? – kérdezte Léna feniletilamintől kipirult arccal.
– Jó.
– Tuti?
– Esküszöm.
– És azután?
– Nem tudom. Majd kitaláljuk együtt. Talán utánad megyek az élet egyre mélyebb erdejébe. Vagy reszketek a tekintetedre. Vagy csak belemegyünk az éjszakába és felszedünk egy szőkét. Esetleg kettőt. Oké?
Oké, válaszolta kacéran.

Léna aznap hozzám költözött.

cserna