Akármennyire is nem akarsz, viszonyítasz! A saját városi életed az Ő vidéki létükkel. Nincs benne semmi különös. Emberek, akik falun laknak. Romániában. Egy kicsit az Isten háta mögött, minden szempontból.

Nem tudják pontosan mit jelent Csángónak lenni. (Mi sem tudjuk, honnan tudhatnánk?) Nem tudják mit jelent magyarnak lenni, vagy románnak. Egy biztos, katolikusok. Hamarabb mondják ezt magukról, mint a magyarrománcsángó izét. Fogalmuk sincs mi az. Csak élnek. Nem beszélnek feltételes módban. Nem mondják, hogy kéne. Persze lehet, hogy igen, de nekem nem. És azért az számít, hogy nem panaszkodnak a városi nyikhajnak. Hanem azt mondják van. Ló, ökör, föld, víz, két láb, két kar, ujjakkal. Néha egyikből-másikból kevesebb. Azt mondják, hogy nem számít, hogy épp nincs víz, mert május óta nem esett. Csak a falu kútjából tudnak inni. Nem számít, hogy kevés a termény és nem tudnak mit enni. Nem számít, hogy a gyerekek valahol Olaszországban, Afrikában – mindenesetre olyan helyen dolgoznak építőmunkásként, amit még csak elképzelni sem tudnak, és, hogy nem számít, hogy nem látták a legkisebbet már vagy négy éve. Nem mondják, hogy bárcsak itt lenne. Azt mondják nincs itt. Punktum. Csak egészség legyen, nem?

Automatikusan hasonlítasz és egyszerre érzed magad szerencsésnek és szerencsétlennek. Van autód, munkád meg amit ilyenkor szoktak gondolni az emberek. Ami kell. De pszichológushoz jársz és keresed az élményt. Meg kamu-túlélőtúrákra jársz, meg jógázni, hogy leküzd a stresszt, meg cégespaintballozni, hogy megéld!

Valahogy ugyanígy kezdődött minden. Ló, ökör, föld, víz… falu. Egyszer minden város falu volt. És itt még beszélik is azt a magyart, mint régen.

Aztán jössz a városi fotós hülyeségeddel. Nyomkodod a gombot, meg bekopogtatsz ide-oda, meg a búcsú napján a nagymisén, ahol senki nem érti, hogy mit találsz az ő hétköznapi jelentéktelen életükben izgalmasnak. Bambán mosolyogsz és próbálsz megérteni valamit a kamu-túlélőtúrádon és közben akarva, akaratlanul nyomott hagysz bennük. És, ha jó ember vagy jó nyom marad utánad. Mint abban a 8-10 éves csillogó szemű kissrácban, aki a papírsárkányával játszik a patak partján a többiekkel. Még sosem látott ilyen fényképezőgépet élőben, és úgy bámul rá, ahogy Te bámulnál élőben Optimus Prime-ra. És boldog attól, hogy észreveszed. Hogy foglalkozol vele, hogy hozzászólsz. És nem azért, mert nem szól hozzá senki, vagy mert nem tudja mi az a fényképezés, hanem azért, mert Ő boldog attól, hogy valaki hozzászól. Ez a természetes. Aztán amikor beülsz a sötétített üveges autódba -, mert épp egy olyannal indultál útnak –  elmész és otthagyod, Ő fényképezőgépet formál a kezéből. Úgy búcsúzik. Te pedig mész haza, fürdőkád, sorozatok, internet, facebook, fotóblog…

Hallgasd meg, hogy milyen csángóul egy szomorú mese, Klári néni tolmácsolásában. Klikk!